fbpx

Önmagunk elfogadása

Önmagunk elfogadása
Önmagunkat mindannyiunknak el kell fogadni. Higgyétek el nekem, hogy ez átkozottul nehéz feladat. Mondhatni sorsfeladat. Ebben is vannak kivételek, akiknek természetes az, hogy úgy alakul a sorsuk, ahogy alakul és olyanok, amilyenek. Ebben azonban nagyon nagy szerepe van a szülőknek, a gyermekkori hozzánk állásának. Viszont az is biztos, hogy amíg nem tudunk önmagunkkal kibékülni, szeretni önmagunkat, addig az életünk egy földi pokol lesz, legyenek bármilyen jók a körülményeink, egészségünk, kinézetünk. Sokat segíthet az önelfogadásban az is, hogy imádkozunk Istenhez nyissa meg a szívünket saját magunk iránt, ne csak a körülöttünk élők iránt. Hiszen mi is rászorulók vagyunk. Rászorulunk saját megbecsülésünkre, amit nehezebb elérni, mint azt, hogy másoknak segítsünk és másokat megbecsüljünk.
Nem tud senki senkit kényszeríteni arra, hogy valaki szeressen. Vannak apró trükkök, amilyenek például a pénz jelent, ugyanis a pénz sokakat megbűvöl és az látszik rajtuk szeretnek téged, de amikor elfogy a pénz, hirtelen ők is elfogynak mellőled.
Felteheted magadnak a kérdést, milyen társat is akarok, olyat, aki azt szereti, aki vagyok, vagy olyat, aki azt szereti, amit nyújtani tudok, aki a saját tükörképét szereti látni bennem és ebbe szeret bele.
Ez nem könnyű, mert sok a félrevezetés, a bűbáj, a sátáni mesterkedés. A mi kelet-nyugat közötti kapu világunknak az a legnagyobb baja, hogy a legtöbben olyasmit szeretnének, amit nem tudnak elérni, és látszattal próbálják ezt kendőzni, megnyugtatni saját magukat. Meddig tarthat ez a látszat? Legkésőbb a halálunkig. Amikor haldokolsz, akkor már nem érdekel a látszat, teszel rá magasról, elmondod, beleordítod a világba, hogy Istenem miért pont én. Nem fura, hogy sokan azt mondják Isten nem létezik, de amikor haláluk pillanatában vannak, vagy a nem létező Istenhez kezdenek el imádkozni, vagy pedig azt kérdezik miért hagytál el engem Atyám!? Valahonnan ismerős számomra ez a kép.
Fura dolog az, hogy az indiai nyomornegyedekben járatosak azt mondják ott sokkal boldogabbak az emberek, mint a mi nyugati, civilizálódott világunkban. Miért is van ez? Mert elfogadják a szerepüket, a helyüket az életben, nem próbálnak folyton-folyvást küzdeni az ellen, amit Isten szánt nekik sors. No de akkor hol a szabad akarat? Akkor nem gépek vagyunk-e, a Mátrix fenntartói, akik beletörődnek sorsukba? Az ott élők érdekes módon szabad akaratukból fogadják el azt, akik, ami jutott nekik. De azt is szabad akaratból fogadják el, ha kiemelkednek abból a környezetből, tehetségesebbek, mint a többiek egy-egy dologban.
Lefogadom azt nektek is könnyebb elfogadni, ha tehetségesebbek vagytok, mint mások egy-egy dologban, ha zseniálisat alkottok, amilyenre más nem képes, mintha csak ugyanolyanok vagytok, mint mások és meg kell küzdeni sok-sok dologgal az életben.
Hol kezdődik az önelfogadás? Ott, hogy belemegyünk azokba a dolgokba, amiket utálunk magunkban, hagyjuk hogy fájjon, addig amíg megkönnyebbülünk. Csendben vagyunk önmagunkkal. Nem kapcsolunk be rádiót, tévét, internetet, zenét, semmi háttér zajt, hagyjuk, hogy lehúzzon az örvény, nem kapálózunk, mert az örvény természeténél fogva a mélyre visz, de után újra magasba repít és kilök magából. Ez viszont iszonyatosan nehéz, könnyebb elnyomni ezeket az érzéseket mindenfélével, sokszor alkohollal, gyógyszerrel, kábítószerrel is. Vagy egyszerűen kizárjuk az érzéseket életünkből, mert mi racionális és nem érző lények vagyunk. Ez egyik sem megoldás. A megoldáshoz önmagunk megismerése, hibáinkkal, számunkra elborzasztó dolgainkkal való szembenézés vezethet, csakhogy ez nem a könnyebb és rövidebb út. Ez a hosszabb, rögösebb, és senki nem tudja igazán mit találunk, amikor belemegyünk saját érzéseinkbe, nyomasztó, elborzasztó dolgainkba.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük