Ez tényleg én vagyok?

Ez tényleg én vagyok?

Legutóbbi konfirmáció előkészítőmön Sámuel 2. könyvének 11. fejezetéből Dávid király és Betsabé történetét vettük át, mint a bűn, és következményei, a bűnhődés kérdését keresztény szemszögből. Többekkel azon a véleményen voltam, hogy saját bűneimet, szálkáimat a szememben meglátom és teszek is ellene, amikor csak lehet, hogy ne prédikáljak vizet, miközben bort iszom. Viszont arra az érdekes jelenségre lettem figyelmes, hogy egy ismerősöm mostanában egy nagyon éles, és “egész alakos” tükröt tart elém, mint Dávid Királynak mikor Nátán elbeszéli a gazdag és szegény történetét, és Dávid éktelen haragra gerjedt a gazdag ember ellen, aki elvette a szegény ember régóta dédelgetett egyetlen, pénzet vett bárányát, egyetlen vagyonát és azt készítette el a vándornak, aki hozzá betért. Bizony, én aki olvastam a történetet rögtön felfogtam, hogy Nátán így igyekszik az Úr szavait tolmácsolni Dávid király számára, amiért az olyat tett, amitől az Úr haragra gerjedt.

Akkor még azt hittem, hogy jobb vagyok, mint Dávid király, hiszen én nem csábítottam el egy harcosom feleségét, nem szült nekem fiút és nem küldtem ki hadvezéremet szándékosan a harctérre meghalni még soha, és erkölcsi fölényemben sütkéreztem, hogy milyen emberek vannak.

Igen ám, de én a saját helyzetemben korántsem vagyok egyenlő Dávid királlyal, ha az lennék, talán nagyobbak lennének a bűneim és talán kevésbé eszmélnék rá, hogy egyes emberek magatartása velem szemben azt tükrözik én milyen vagyok velük szemben, vagy az ő szemükben, és nem ítélhetek meg senkit semmilyen tette miatt, anélkül, hogy én megítéltetnék.

Bizony mondom (nem néktek, hiszen hogy jövök én ahhoz), hogy először saját portánkon tegyünk rendet, mielőtt azt követeljük, hogy a másik úgy bánjon velünk, ahogy mi azt szeretnénk. Ez egy olyan lecke, amit nem könnyű felismerni, magunkra vonatkoztatni és aztán tanulni belőle, de ha ezt nem tesszük meg, akkor olyanok vagyunk, mint azok, akik ugyanabba a folyóba lépnek újra meg újra, de más eredményt várnak tőle.

Néha nem árt magunkba nézni, önkritikusan, nem megengedően, hogy más esetében ezt főben járó bűnnek tartanám, de magamnak megengedem, mert ugye belőlem csak egy van, a többiek meg sokan vannak.

Ti döbbentetek rá már ilyesmire? Voltatok már így, hogy rájöttetek a másik ember a kisugárzásotokat mutatja felétek?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük