Kategória: Önismeret

A hála fogalma

Az értelmező kéziszótár elsődlegesen a következőt írja a háláról: Köszönetből és lekötelezettségből összetevődő érzés, amely valaki iránt eltölt valakit valamely jó cselekedetéért, szívességéért, szolgálatáért.

Ugye mennyiszer találkozunk manapság e kis szócskával? Találkozunk, értjük is mit jelent, de tudunk-e igazán hálásak lenni? Ti miért vagytok igazán hálásak az életetekben? Amikor hálát adtok, az csak felsorolás szerű listája azoknak a dolgoknak érzéseknek, ami csoda körülvesz minket, bennünk él? Vagy tényleg át tudjátok adni magatokat a hála érzésének, mikor kimondjátok, hálás vagyok az életemért, a táplálékért, az egészségért? Avagy inkább úgy érzitek, hogy amiért hálát adtok, az természetes, hogy jelen van az életetekben?

Hálaadás ünnepe

Mit gondoltok az amerikai hálaadás ünnepéről? Az Észak-amerikai kontinensen minden év novemberjének negyedik csütörtökjén (az USA-ban), illetve október második hétfőjén (Kanadában) tartják. Van sok értelmezése, hogy miként alakult ki az ünnep, de a legkézenfekvőbb, hogy a betakarítás után mondanak hálát az Istennek a termésért. Vajon Európában, azon belül is Magyarországon miért nem terjedt el ez az ünnep? Azért, mert elég ünnepünk van? Vagy nem majmoljuk az amerikaiakat? Kis túlzással kérdezhetném, hogy a sok hülyeséget el tudjuk majmolni az amerikaiaktól, de a hálaadást nem? Vagy az csak egy marketing fogás?

Az is érdekes, hogy akárhányszor amerikai filmet látok, és megjelenik benne a család, egy vacsora családi körben, vagy egy ünnepi alkalommal, előkerül a hálaadás imája is. Magyar filmekben ezt alig látni, vagy más európai mainstreem alkotásokban. Azért ez is elgondolkoztató.

A hálapénz tényleg hálapénz?

Aztán ott van egy nagyon gyakran használt kifejezésünk, a hálapénz, melynek semmi közel a hálához. A feltételezetten megérdemelt jussról szól, de akik adják legtöbbször nem szoktak annyira hálásak lenni, sajnos azok sem, akik kapják, mert ez egy intézményesített kötelező momentum. Ami pedig intézményesített, és kötelező, azt kevéssé lehet szeretni, átélni, mint ami önmagunktól, saját indíttatásunkból jön.

Az elvárások fogságában

Életünk folyamán, már egészen a kezdetektől sokszor elvárják tőlünk, hogy hálásak legyünk, és ki is mutassuk azt. De (kérdezem én), a hála arra való, hogy kimutassuk? Mindenképpen külső jegyének kell lennie? Vagy ha igazán hálásak vagyunk, akkor az meg is látszik rajtunk? Lehet hálát, vagy szeretetet kierőszakolni? Sajnos úgy vagyunk összerakva, hogy sokszor elvárjuk a hálát, holott mi magunk nem érzünk hálát azért, amit teszünk. Ha a “büdös kölyök” nem hálás, mert érte áldoztam az életem, az lehet, hogy abból fakad, hogy én nem hálából, szívből gürcöltem érte, hanem kötelességből, mert az elvárt? Hogy várhatnám el mástól azt a gesztust, amit én nem adok meg neki? Még ha az a saját gyerekem is, akit nevelni vagyok hívatott. Hogy tanulja meg a kölcsönösség fogalmát?

Felbukkan Isten is

Hányszor mondjuk, hogy hála Istennek, ez meg az történt, vagy nem történt, de tényleg hálásak vagyunk érte? Vagy ez csak egy szófordulat, mellyel bizonyítjuk önmagunkat? Vajon tényleg ott van az Isten?

Filmes popkultúra

Ha a filmeket vesszük sorra, a háláról szóló szerintem egyik legszebb film az 1946-os készítésű, Az élet csodaszép című film, melynek főhőse egész életében egy kisvárosban él, és mindig másoknak segítve éli az életét és besokall, amikor is Isten egy angyala (amolyan harmadrangú, még nem főangyal) megjelenik neki és megmutatja milyen lehetett volna az élete, ha elhagyja a kisvárost, ahogy eredetileg tervezte. Rájön, hogy az az élet semmilyen élet, mert a szerettei nincsenek vele és hálásan ébred „lidérces” álmából, mikor visszatérhet igazi életébe. Ott az igazi hála megtestesülését lehet látni.

Bevallom őszintén

Bevallom őszintén én sokszor nem tudok mit kezdeni a hála érzésével. Amikor hálát adok esténként, vagy reggelenként (akár önmagában, akár ima részeként),elkezdem sorolni a dolgokat, személyeket, történéseket, érzéseket, melyekért hálás vagyok. Ha fognám magam, és összeszedném miért lehetek hálás, biztosan több oldalnyi lenne a lista. Sokszor sajnos azon veszem észre magam, hogy igazából csak sorolom a dolgokat, érzéseket, személyeket, mint egy mantrát. A belső áhítatot, hálát nem mindig tudom átérezni. Főleg amikor nem vagyok olyan nagyon jó passzban, vagy éppen a jól eltervezett dolgaim nem a terv szerint alakulnak. Pedig ezért is hálásnak kell lennem, mivel Isten nem engedi, hogy elbízzam magam és azt mondjam én vagyok a magam életének a teremtője. Mégis nagyon nehéz feladat ez. Ilyenkor inkább mérges, dühös vagyok, és azon gondolkozom, vajon van-e valaki, aki hálát tud érezni a rosszért is, nem csak a jóért.

A hála a 22-es csapdája?

A hála, mint 22-es csapdája van velünk, ha hálásak vagyunk, attól jobb lesz az életünk, de ha jobb lesz az életünk, akkor tudunk hálásak lenni.

Tudod van az a mondás, hogy ha az embernek nincs csaja az a baj, ha van pedig az.

Life coachként mindkét esettel találkozom, keresnek meg olyanok, akik azért vannak “elkeseredve”, mert ugyan van csajuk, de valami miatt nem működik a párkapcsolat és nem értik annak dinamikáját hogyan működhetne. És keresnek meg olyanok, akik érteni vélik a dinamikákat, és minden lehetséges elméleti anyagot elsajátítottak, még netán PUA (Pick Up Artist) táborban is voltak, de mégsem sikerül becsajozniuk és már akkora kérdésként feszíti ez őket, hogy nem tudnak ellenállni a kísértésnek és coachoz mennek. Pszichológushoz még nem, mert Isten ments, az milyen dolog már, hogy az ember agyturkászhoz, vagy dilidokihoz jár, az csak valami mambo-jamboval agymossa őket és még a végén homoszexuálisként távoznak tőle (klasszikus probléma a Robert De Niro és Billy Crystal főszereplésével elhíresült Csak egy kis pánik című filmben), amikor pedig csak azt szerették volna megtudni miért is nem sikerül nekik, akik pedig minden tekintetben készen állnak rá.

A válasz pedig a fejlődés lélektanában keresendő. Á, ugyan már megint valaki azzal jön, hogy azért nem tudok becsajozni, mert az anyámmal való kapcsolatom milyen volt, vagy még mindig, akkor nem állok jót magamért, mondhatnátok. Pedig sok igazság van abban, hogy a pszichológusok a korai és nem annyira korai anya gyermek, vagy éppen gyermek szülő kapcsolatban keresik és találják is meg a kérdések nyitját.

Tegyük fel, hogy egy teljesen átlagos srác vagy, aki túl van az iskoláin, egy jó ideje már dolgozik, sikeres is a munkájában, hatékonyan old meg munkahelyi kihívásokat, de mégsincs csaja, pedig nagyon szeretne, elmegy különböző társkereső rendezvényekre, felregisztrál online társkeresőre is, elmegy találj társat workshopra, szóval pénzt és energiát nem kímélve veti bele magát a társkeresés kulisszatitkaiba. Azonban a legtöbb helyen csak annyit hall és tud leszűrni az ott elhangzottakból, hogy saját magát kellene rendbe tennie ahhoz, hogy találjon magának társat, vagy akár csak egy estére is becsajozzon. Mit csinál ilyenkor? Elkezd önfejlesztő könyveket olvasni, talán még ki is próbálja az abban található módszereket, netán elmegy coach-hoz, hogy van egy határidős feladat, amit 3-5 alkalommal meg lehet oldani, miszerint ő már mindent megpróbált és készen is áll a csajozásra, a női identitás befogadására az életébe még sem sikerül az anyukáján és esetleg lány testvérein, unokatestvérein kívül női identitást az életébe vonzani, sőt még a nőket is elkezdi gyűlölni, amiatt, hogy azok nem adják meg neki, amire vágyik, pedig ő minden tekintetben rendben van. Na jó, lehet, hogy van rajta némi felesleges súlytöbblet itt-ott, de hát azt látja, hogy még a súlyosabb srácoknak is lehet nőjük, neki meg miért nincs. Na jó, lehet, hogy a mama hotel nem a legjobb alternatíva a csajozásnál mikor megkérdezi tőle a kiszemeltje, hogy anyukáddal milyen is a kapcsolatod, pedig egy nagyon kényelmes variáció arra, hogy viszonylagos kényelemben éljen, nem látva ennek hátulütőit.

Igen ám, de azt nem veszi észre, hogy ő hogyan reagál bizonyos helyzetekre, mikor keresi a biztosat, és mikor képes változtatni, egyáltalán képes-e változtatni, illetve a megváltozott körülmények között megállja-e a helyét. Mert akár hiszitek, akár nem ez bizony sokat számít és a csajok még akkor is leveszik az úristen benne vagyok egy számomra szokatlan helyzetben és mit csináljak, hogy túléljem szitut, ha éppen csak 1-2 órát beszélgetsz velük. Mivel ők nem szándékosan, csupán evolúciós szempontból úgy fejlődtek, hogy nagyon ki legyen a radarjuk hegyezve ezekre a helyzetekre. Mert mit is szeretne egy csaj tőled, amikor azt mondja beengedlek az életembe, az ágyamba, neked adom testem-lelkem? Hát persze, hogy azt szeretné, ha később (távoli, vagy közeli jövőben) utódot nemzzetek, és ezt az utódot, vagy ezeket az utódokat fel tudjátok együtt nevelni, hogy eme utód(ok) megkap(nak) minden szükségeset, ami a sikeres élet szükséglete. Mielőtt még kiakadnál, hogy már megint a pénz, a csajok, csak a pénzre hajtanak, milyen alattomosak is, elmondanám, hogy bizony a pénz fontos, alapfeltétele a mai társadalomban való boldogulásnak, és minél több van belőle, annál jobban biztosított a boldogulás (persze bizonyos szintig). Most nem erre akartam utalni, hanem arra, hogy a csajod azt is nézi, hogy bizonyos ismeretlen szituációkban hogyan boldogulsz. Amikor kettesben vagytok és valami történik csak magadra, vagy rá is figyelsz-e és milyen sorrendben, milyen reakcióidővel, ugyanis pontosan tudja (persze sokszor csak tudatalatti szinten), hogy egy srácot nem csak a pénze tesz azzá, ami, hanem az élethez való alkalmazkodása, reagálási készsége. Miért is fontos ez? Hát azért, mert amikor majd a gyerkőceiteket nevelitek, akkor azok a gyerkőcök leginkább nem abból fognak tanulni, amit mondasz nekik; hiába teszed hozzá, hogy ha nem hallgatnak rád azok a “vásott kölykök” akkor annak szankciója lesz, hanem abból fognak inkább tanulni, amit látnak tőled. Ha te (már bocsánat a kifejezésért) “összeszarod” magad egy ismeretlen helyzetbe csöppenve, nem tudod hogyan reagálj rá, leblokkolsz, menekülsz, vagy éppen csak megfagysz, a gyerkőcök bizony azt fogják megtanulni, hogy ez a kívánt viselkedésminta, így lehet a világban boldogulni, még akkor is, ha társaiktól az óvodában, iskolában mást is tapasztalnak, vagy a csajodtól (aki történetesen az ő anyjuk) azt hallják, hogy az apjuk mekkora lúzer. Mert hát mondjuk ki a XXI. századi bölcsességet, lúzerekkel senki nem akar együtt élni, mert ahogy Popper Péter tanár úr is írta semelyik nő nem keresi a kiabáló majmokat, mindegyik azt szereti, ha a nyugodt tigris lépked mellettük. Ez pedig az evolúció meséje és nem azé, hogy ki mennyire jó ember.

Szóval , hogy ha imádkozol Istenhez, vagy éppen mantrázol, akkor ne azt mantrázd, hogy én milyen jó ember vagyok és megérdemlek egy csajt, hanem azt mantrázd, vagy úgy imádkozz, hogy te legyél olyan ember, aki mellett, mint nyugodt tigris mellett a neked tetsző csaj biztonságban lépked és esze ágában sincs más irányba elkalandozni, mint amerre együtt mentek.

Mai élelmiszer beszerző utamon találkoztam egy régi ismerősöm édesanyjával és megdöbbenve hallottam tőle, hogy fiának nemsokára válópere lesz, és elkezdtem gondolkozni, hogy sajnos túl sok velem egykorú ismerősömnek (40 körül) lesz, vagy volt mostanában válása. No de mi is van a mostani középkorúakkal, fiatalokkal? Ez elgondolkoztatott.

Talán régebben ideálisabbak voltak a kapcsolatok? Több és minőségibb szeretetre voltak képesek az emberek? Korábban haltak és ezért könnyebb volt betartani a házassági esküt? Sokkal kompromisszum készebbek voltak? Vagy egyáltalán nem voltak kompromisszum készek, csak a válás egy örökre ráégett szégyenfolt volt az ember lelkén?

Az biztos, hogy régen a kompromisszum-készség jobban bele volt kódolva az emberek lelkébe, mint manapság, amikor ha elromlik valami, vagy csak megúnjuk, kidobjuk és újat, mást veszünk helyette. Sajnos nem csak a tárgyakkal van ez így, hajlamosak vagyunk az emberekre is ugyanezt a metódust alkalmazni.

Hogy régen minőségibb szeretetre voltak-e képesek az emberek? Azt hiszem nem, régen is, és ma is vannak, akik képesek, és nem képesek szeretni, vagy olyan módon szeretni, ahogy az jó lenne egy házassághoz. Talán manapság sokkal több, mindent kell belezsúfolni az életünkbe, mint 50-100 évvel ezelőtt, és ez stresszessé tesz minket, nem beszélve az állandó bizonytalanságról, a politikai helyzetről, a pénz utáni hajszáról. Mert ugyan nem minden a pénz, de a minőségi élethez elengedhetetlen bizonyos mennyiségű tőke jelenléte az életünkben.

Ott van a gyerek kérdés is. Régebben korábban házasodtak, korábban vállaltak gyereket, és bár az egészségügy nem volt olyan fejlett, mint ma, mégis kevesebb volt a vetélés, az, hogy egy párnak évekig kell próbálkoznia, és kész vagyonokat kell belefektetnie, hogy egyáltalán megfoganjon gyermekük. A gyermek áldás, de ugyanakkor meg is tudja keseríteni a házastársak életét, ha nem sikerül a nőnek teherbe esnie. No meg azok a fránya elvárások, és nem csak magunk, hanem a társadalom részéről is, hogy azt képzeljük, ha mi valamit kitalálunk, akkor annak úgy is kell lennie. Nem vesszük figyelembe Isten akaratát, vagy mondhatnám úgy is, hogy a bizonytalansági faktort. Vagyunk egy páran keresztények, de arra azért kíváncsi vagyok, hányan gondolják és érzik át teljes szívükből és fogadják el azt, hogy ha az Isten akarata, hogy ne legyen családjuk, gyermekük, akkor az Isten akarata. Amíg a jó, amit kapunk természetes, hogy Isten így akarta, a számunkra, meggyőződésünktől eltérő, “rossz”, pedig biztos, hogy csak a sátántól jöhet. Az nem lehet, hogy én nekem ne legyen meg valamim, amit szeretnék/akarok, pedig én olyan jó ember vagyok, hogy még az egekre is ki lehetne írni azt. Ha valaki nem hívő, akkor sem gondolhatja komolyan, hogy minden igaz, amit a Titok című könyvben olvasott, hogy valami csak azért meg fog történni, hogy én akarom és erősen rágondolok. Sajnos a reklámok, a különböző médiumok, nem titkolt fogyasztás ösztönző szándékkal, azt harsogják felénk bármit megtehetünk, mert nekünk az jár. Ez egy én központú világ. Amint valami történik velünk, hajlamosak vagyunk arra asszociálni, hogy ez mind amiatt történt, mert mi. Pedig a világ nem körülöttünk forog, de még csak ez a kis Föld nevű bolygó sem. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell próbálkozni, de ahogy Asziszi Szent Ferenci imájában kéri Istent, hadd lássam be mi az, amit megváltoztathatok és azon változtassak és mi az, ami rajtam kívül álló és azt tudjam elfogadni.

Az elfogadással sem vagyunk jóban nagyon sokszor, leginkább akkor, ha az a mi elképzelt életünkkel, terveinkkel nem egyezik, Olyankor feltekintünk az égre és azt kérdjük, miért pont én Istenem, miért hagytál el engem. Csak van aki nem ezekkel a szavakkal.

Az, hogy régebben korábban haltak meg az emberek és könnyebb volt kevesebb ideig megtartani az eskünket, melyet (szinte kivétel nélkül mindenki) Isten és ember előtt tesz, nem ad okot arra, hogy azt mondjuk, jaj de könnyű volt, akkor, amikor a férfiak elmentek háborúba a házasságuk 3-4-5. évében és meghaltak, hiszen annyi idő alatt még lehet, hogy az igazi problémák nem merültek fel, azok a vélemény és érték különbségek, melyek miatt szétmehetett volna a házasság.

Talán azzal is baj van, amit Popper Péter úgy fogalmazott meg, hogy mi “nyugati” emberek a kapcsolatunk csúcspontján házasodunk és azt hisszük mindig olyan magasan fog szárnyalni társunkkal a szimbiózis, ellentétben például Indiában, ahol a kapcsolatuk elején (az előre megszervezett házasságok) házasodnak és bele érnek a kapcsolatba, majd 5-10 év múltán elmondják milyen jó is a kapcsolatuk. Persze ez kultúra függvénye és nem biztos, hogy illdomos már gyerekkorban férjhez adnunk, kiházasítanunk gyermekeinket.

Az viszont sokszor jellemző, hogy úgy házasodunk, alig ismerjük a másikat. Amikor pedig elmúlik a rózsaszín köd, azt kérdezzük ki ez az idegen, aki itt mellettem fekszik.

Szóval sok mindent fel lehet sorolni a hirtelen házasodás ellen és mellette. És egy percig sem mondom azt, hogy a házasság intézménye nem egy csodálatos, Istentől való dolog, csak azt mondom, hogy megfelelő “bölcsesség” is kell ahhoz, hogy jól válasszunk és tudjuk is tartani magunkat eskünkhöz.

Arra sarkallok mindenkit, hogy sok rétű döntés előtt áll egy házasság előtt, és próbáljon minél többet figyelembe venni ezekből, avagy kérje Isten útmutatását, segítségét döntéséhez!

Legutóbbi konfirmáció előkészítőmön Sámuel 2. könyvének 11. fejezetéből Dávid király és Betsabé történetét vettük át, mint a bűn, és következményei, a bűnhődés kérdését keresztény szemszögből. Többekkel azon a véleményen voltam, hogy saját bűneimet, szálkáimat a szememben meglátom és teszek is ellene, amikor csak lehet, hogy ne prédikáljak vizet, miközben bort iszom. Viszont arra az érdekes jelenségre lettem figyelmes, hogy egy ismerősöm mostanában egy nagyon éles, és “egész alakos” tükröt tart elém, mint Dávid Királynak mikor Nátán elbeszéli a gazdag és szegény történetét, és Dávid éktelen haragra gerjedt a gazdag ember ellen, aki elvette a szegény ember régóta dédelgetett egyetlen, pénzet vett bárányát, egyetlen vagyonát és azt készítette el a vándornak, aki hozzá betért. Bizony, én aki olvastam a történetet rögtön felfogtam, hogy Nátán így igyekszik az Úr szavait tolmácsolni Dávid király számára, amiért az olyat tett, amitől az Úr haragra gerjedt.

Akkor még azt hittem, hogy jobb vagyok, mint Dávid király, hiszen én nem csábítottam el egy harcosom feleségét, nem szült nekem fiút és nem küldtem ki hadvezéremet szándékosan a harctérre meghalni még soha, és erkölcsi fölényemben sütkéreztem, hogy milyen emberek vannak.

Igen ám, de én a saját helyzetemben korántsem vagyok egyenlő Dávid királlyal, ha az lennék, talán nagyobbak lennének a bűneim és talán kevésbé eszmélnék rá, hogy egyes emberek magatartása velem szemben azt tükrözik én milyen vagyok velük szemben, vagy az ő szemükben, és nem ítélhetek meg senkit semmilyen tette miatt, anélkül, hogy én megítéltetnék.

Bizony mondom (nem néktek, hiszen hogy jövök én ahhoz), hogy először saját portánkon tegyünk rendet, mielőtt azt követeljük, hogy a másik úgy bánjon velünk, ahogy mi azt szeretnénk. Ez egy olyan lecke, amit nem könnyű felismerni, magunkra vonatkoztatni és aztán tanulni belőle, de ha ezt nem tesszük meg, akkor olyanok vagyunk, mint azok, akik ugyanabba a folyóba lépnek újra meg újra, de más eredményt várnak tőle.

Néha nem árt magunkba nézni, önkritikusan, nem megengedően, hogy más esetében ezt főben járó bűnnek tartanám, de magamnak megengedem, mert ugye belőlem csak egy van, a többiek meg sokan vannak.

Ti döbbentetek rá már ilyesmire? Voltatok már így, hogy rájöttetek a másik ember a kisugárzásotokat mutatja felétek?

A változás természetes velejárója az életnek, legalábbis azt mondják. Még azoknál is bekövetkeznek változások, akik félnek mindenféle változástól, mert az jót nem hozhat az életükbe. Mivel “észrevétlenül” zajlik, ezért nem is veszünk róla sokszor tudomást.

Igen ám, de mi van akkor, ha változtatni szeretnénk, és tudatosan készülünk rá, vezetjük be életünkbe? Ez már fogósabb kérdés. Ilyenkor valamilyen életesemény bekövetkezte, vagy be nem következte arra sarkall minket, hogy belássuk így nem folytathatjuk tovább az életünket. Ez mind szép és jó, az elhatározás egy nagyon nagy motiváció az elindulásban, ugyanakkor az út általában nem egyenes, fájdalommentes és gyors, sokszor inkább buktatókkal teli, fájdalmas és rögös. És ki szereti közülünk a fájdalmas, rögös, munkás, buktatókkal teli utat? Nem hiszem, hogy túl sokan. Ha megnézzük a filmművészetet rengeteg film szól arról, hogy a főhős észreveszi változtatnia kell az életén, el is határozza, belekezd, de aztán a régi programok erősebbek, megszokottak, automatikusak és a változásnak vége szakad, visszakúsznak életébe a megszokott sémák.

Mit tehetünk azért, hogy a változást végig is tudjuk vinni, ne csak belekezdjünk, de amikor nehézzé válik akkor is tudjuk folytatni, inspirációt, biztatást, a változás folyamatáról visszaigazolást kapjunk? Egy nagyon egyszerű módszer, hogy segítő, coach, pszichológus segítségét vesszük igénybe. De miért is venném igénybe a fizetett segítséget, amikor vannak barátaim, akiktől megkapok mindent inspirációt, biztatást, visszajelzést a változás folyamatáról? A barátok, mint közösségi háló (és most nem a facebookról beszélek) rendkívüli módon meg tudja könnyíteni, gyorsítani a változás folyamatát, de nem ér fel azzal a professzionális segítséggel, amit egy coachtól, pszichológustól, vagy lelkipásztortól megkaphatok. Ez azért van, mert a coaching és a pszichológia tudományos és kipróbált módszereken, tematikán alapuló módszer és nem baráti segítségnyújtás.

Persze a segítőhöz fordulás nehéz, költségekkel jár és folyamatos munkára sarkall, így csak azoknak ajánlom, akik tényleg tenni akarnak annak érdekében, hogy változzanak. Akiknek jó az, ami van, de mégis jó lenne készen kapni a változást a Puffin lekvárt ajánlom, mert csak az adhat mindent legyőző akaratot.