Nincsen csajod és nem érted miért?

Nincsen csajod és nem érted miért?

Tudod van az a mondás, hogy ha az embernek nincs csaja az a baj, ha van pedig az.

Life coachként mindkét esettel találkozom, keresnek meg olyanok, akik azért vannak “elkeseredve”, mert ugyan van csajuk, de valami miatt nem működik a párkapcsolat és nem értik annak dinamikáját hogyan működhetne. És keresnek meg olyanok, akik érteni vélik a dinamikákat, és minden lehetséges elméleti anyagot elsajátítottak, még netán PUA (Pick Up Artist) táborban is voltak, de mégsem sikerül becsajozniuk és már akkora kérdésként feszíti ez őket, hogy nem tudnak ellenállni a kísértésnek és coachoz mennek. Pszichológushoz még nem, mert Isten ments, az milyen dolog már, hogy az ember agyturkászhoz, vagy dilidokihoz jár, az csak valami mambo-jamboval agymossa őket és még a végén homoszexuálisként távoznak tőle (klasszikus probléma a Robert De Niro és Billy Crystal főszereplésével elhíresült Csak egy kis pánik című filmben), amikor pedig csak azt szerették volna megtudni miért is nem sikerül nekik, akik pedig minden tekintetben készen állnak rá.

A válasz pedig a fejlődés lélektanában keresendő. Á, ugyan már megint valaki azzal jön, hogy azért nem tudok becsajozni, mert az anyámmal való kapcsolatom milyen volt, vagy még mindig, akkor nem állok jót magamért, mondhatnátok. Pedig sok igazság van abban, hogy a pszichológusok a korai és nem annyira korai anya gyermek, vagy éppen gyermek szülő kapcsolatban keresik és találják is meg a kérdések nyitját.

Tegyük fel, hogy egy teljesen átlagos srác vagy, aki túl van az iskoláin, egy jó ideje már dolgozik, sikeres is a munkájában, hatékonyan old meg munkahelyi kihívásokat, de mégsincs csaja, pedig nagyon szeretne, elmegy különböző társkereső rendezvényekre, felregisztrál online társkeresőre is, elmegy találj társat workshopra, szóval pénzt és energiát nem kímélve veti bele magát a társkeresés kulisszatitkaiba. Azonban a legtöbb helyen csak annyit hall és tud leszűrni az ott elhangzottakból, hogy saját magát kellene rendbe tennie ahhoz, hogy találjon magának társat, vagy akár csak egy estére is becsajozzon. Mit csinál ilyenkor? Elkezd önfejlesztő könyveket olvasni, talán még ki is próbálja az abban található módszereket, netán elmegy coach-hoz, hogy van egy határidős feladat, amit 3-5 alkalommal meg lehet oldani, miszerint ő már mindent megpróbált és készen is áll a csajozásra, a női identitás befogadására az életébe még sem sikerül az anyukáján és esetleg lány testvérein, unokatestvérein kívül női identitást az életébe vonzani, sőt még a nőket is elkezdi gyűlölni, amiatt, hogy azok nem adják meg neki, amire vágyik, pedig ő minden tekintetben rendben van. Na jó, lehet, hogy van rajta némi felesleges súlytöbblet itt-ott, de hát azt látja, hogy még a súlyosabb srácoknak is lehet nőjük, neki meg miért nincs. Na jó, lehet, hogy a mama hotel nem a legjobb alternatíva a csajozásnál mikor megkérdezi tőle a kiszemeltje, hogy anyukáddal milyen is a kapcsolatod, pedig egy nagyon kényelmes variáció arra, hogy viszonylagos kényelemben éljen, nem látva ennek hátulütőit.

Igen ám, de azt nem veszi észre, hogy ő hogyan reagál bizonyos helyzetekre, mikor keresi a biztosat, és mikor képes változtatni, egyáltalán képes-e változtatni, illetve a megváltozott körülmények között megállja-e a helyét. Mert akár hiszitek, akár nem ez bizony sokat számít és a csajok még akkor is leveszik az úristen benne vagyok egy számomra szokatlan helyzetben és mit csináljak, hogy túléljem szitut, ha éppen csak 1-2 órát beszélgetsz velük. Mivel ők nem szándékosan, csupán evolúciós szempontból úgy fejlődtek, hogy nagyon ki legyen a radarjuk hegyezve ezekre a helyzetekre. Mert mit is szeretne egy csaj tőled, amikor azt mondja beengedlek az életembe, az ágyamba, neked adom testem-lelkem? Hát persze, hogy azt szeretné, ha később (távoli, vagy közeli jövőben) utódot nemzzetek, és ezt az utódot, vagy ezeket az utódokat fel tudjátok együtt nevelni, hogy eme utód(ok) megkap(nak) minden szükségeset, ami a sikeres élet szükséglete. Mielőtt még kiakadnál, hogy már megint a pénz, a csajok, csak a pénzre hajtanak, milyen alattomosak is, elmondanám, hogy bizony a pénz fontos, alapfeltétele a mai társadalomban való boldogulásnak, és minél több van belőle, annál jobban biztosított a boldogulás (persze bizonyos szintig). Most nem erre akartam utalni, hanem arra, hogy a csajod azt is nézi, hogy bizonyos ismeretlen szituációkban hogyan boldogulsz. Amikor kettesben vagytok és valami történik csak magadra, vagy rá is figyelsz-e és milyen sorrendben, milyen reakcióidővel, ugyanis pontosan tudja (persze sokszor csak tudatalatti szinten), hogy egy srácot nem csak a pénze tesz azzá, ami, hanem az élethez való alkalmazkodása, reagálási készsége. Miért is fontos ez? Hát azért, mert amikor majd a gyerkőceiteket nevelitek, akkor azok a gyerkőcök leginkább nem abból fognak tanulni, amit mondasz nekik; hiába teszed hozzá, hogy ha nem hallgatnak rád azok a “vásott kölykök” akkor annak szankciója lesz, hanem abból fognak inkább tanulni, amit látnak tőled. Ha te (már bocsánat a kifejezésért) “összeszarod” magad egy ismeretlen helyzetbe csöppenve, nem tudod hogyan reagálj rá, leblokkolsz, menekülsz, vagy éppen csak megfagysz, a gyerkőcök bizony azt fogják megtanulni, hogy ez a kívánt viselkedésminta, így lehet a világban boldogulni, még akkor is, ha társaiktól az óvodában, iskolában mást is tapasztalnak, vagy a csajodtól (aki történetesen az ő anyjuk) azt hallják, hogy az apjuk mekkora lúzer. Mert hát mondjuk ki a XXI. századi bölcsességet, lúzerekkel senki nem akar együtt élni, mert ahogy Popper Péter tanár úr is írta semelyik nő nem keresi a kiabáló majmokat, mindegyik azt szereti, ha a nyugodt tigris lépked mellettük. Ez pedig az evolúció meséje és nem azé, hogy ki mennyire jó ember.

Szóval , hogy ha imádkozol Istenhez, vagy éppen mantrázol, akkor ne azt mantrázd, hogy én milyen jó ember vagyok és megérdemlek egy csajt, hanem azt mantrázd, vagy úgy imádkozz, hogy te legyél olyan ember, aki mellett, mint nyugodt tigris mellett a neked tetsző csaj biztonságban lépked és esze ágában sincs más irányba elkalandozni, mint amerre együtt mentek.

Házasság

Házasság

Mai élelmiszer beszerző utamon találkoztam egy régi ismerősöm édesanyjával és megdöbbenve hallottam tőle, hogy fiának nemsokára válópere lesz, és elkezdtem gondolkozni, hogy sajnos túl sok velem egykorú ismerősömnek (40 körül) lesz, vagy volt mostanában válása. No de mi is van a mostani középkorúakkal, fiatalokkal? Ez elgondolkoztatott.

Talán régebben ideálisabbak voltak a kapcsolatok? Több és minőségibb szeretetre voltak képesek az emberek? Korábban haltak és ezért könnyebb volt betartani a házassági esküt? Sokkal kompromisszum készebbek voltak? Vagy egyáltalán nem voltak kompromisszum készek, csak a válás egy örökre ráégett szégyenfolt volt az ember lelkén?

Az biztos, hogy régen a kompromisszum-készség jobban bele volt kódolva az emberek lelkébe, mint manapság, amikor ha elromlik valami, vagy csak megúnjuk, kidobjuk és újat, mást veszünk helyette. Sajnos nem csak a tárgyakkal van ez így, hajlamosak vagyunk az emberekre is ugyanezt a metódust alkalmazni.

Hogy régen minőségibb szeretetre voltak-e képesek az emberek? Azt hiszem nem, régen is, és ma is vannak, akik képesek, és nem képesek szeretni, vagy olyan módon szeretni, ahogy az jó lenne egy házassághoz. Talán manapság sokkal több, mindent kell belezsúfolni az életünkbe, mint 50-100 évvel ezelőtt, és ez stresszessé tesz minket, nem beszélve az állandó bizonytalanságról, a politikai helyzetről, a pénz utáni hajszáról. Mert ugyan nem minden a pénz, de a minőségi élethez elengedhetetlen bizonyos mennyiségű tőke jelenléte az életünkben.

Ott van a gyerek kérdés is. Régebben korábban házasodtak, korábban vállaltak gyereket, és bár az egészségügy nem volt olyan fejlett, mint ma, mégis kevesebb volt a vetélés, az, hogy egy párnak évekig kell próbálkoznia, és kész vagyonokat kell belefektetnie, hogy egyáltalán megfoganjon gyermekük. A gyermek áldás, de ugyanakkor meg is tudja keseríteni a házastársak életét, ha nem sikerül a nőnek teherbe esnie. No meg azok a fránya elvárások, és nem csak magunk, hanem a társadalom részéről is, hogy azt képzeljük, ha mi valamit kitalálunk, akkor annak úgy is kell lennie. Nem vesszük figyelembe Isten akaratát, vagy mondhatnám úgy is, hogy a bizonytalansági faktort. Vagyunk egy páran keresztények, de arra azért kíváncsi vagyok, hányan gondolják és érzik át teljes szívükből és fogadják el azt, hogy ha az Isten akarata, hogy ne legyen családjuk, gyermekük, akkor az Isten akarata. Amíg a jó, amit kapunk természetes, hogy Isten így akarta, a számunkra, meggyőződésünktől eltérő, “rossz”, pedig biztos, hogy csak a sátántól jöhet. Az nem lehet, hogy én nekem ne legyen meg valamim, amit szeretnék/akarok, pedig én olyan jó ember vagyok, hogy még az egekre is ki lehetne írni azt. Ha valaki nem hívő, akkor sem gondolhatja komolyan, hogy minden igaz, amit a Titok című könyvben olvasott, hogy valami csak azért meg fog történni, hogy én akarom és erősen rágondolok. Sajnos a reklámok, a különböző médiumok, nem titkolt fogyasztás ösztönző szándékkal, azt harsogják felénk bármit megtehetünk, mert nekünk az jár. Ez egy én központú világ. Amint valami történik velünk, hajlamosak vagyunk arra asszociálni, hogy ez mind amiatt történt, mert mi. Pedig a világ nem körülöttünk forog, de még csak ez a kis Föld nevű bolygó sem. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell próbálkozni, de ahogy Asziszi Szent Ferenci imájában kéri Istent, hadd lássam be mi az, amit megváltoztathatok és azon változtassak és mi az, ami rajtam kívül álló és azt tudjam elfogadni.

Az elfogadással sem vagyunk jóban nagyon sokszor, leginkább akkor, ha az a mi elképzelt életünkkel, terveinkkel nem egyezik, Olyankor feltekintünk az égre és azt kérdjük, miért pont én Istenem, miért hagytál el engem. Csak van aki nem ezekkel a szavakkal.

Az, hogy régebben korábban haltak meg az emberek és könnyebb volt kevesebb ideig megtartani az eskünket, melyet (szinte kivétel nélkül mindenki) Isten és ember előtt tesz, nem ad okot arra, hogy azt mondjuk, jaj de könnyű volt, akkor, amikor a férfiak elmentek háborúba a házasságuk 3-4-5. évében és meghaltak, hiszen annyi idő alatt még lehet, hogy az igazi problémák nem merültek fel, azok a vélemény és érték különbségek, melyek miatt szétmehetett volna a házasság.

Talán azzal is baj van, amit Popper Péter úgy fogalmazott meg, hogy mi “nyugati” emberek a kapcsolatunk csúcspontján házasodunk és azt hisszük mindig olyan magasan fog szárnyalni társunkkal a szimbiózis, ellentétben például Indiában, ahol a kapcsolatuk elején (az előre megszervezett házasságok) házasodnak és bele érnek a kapcsolatba, majd 5-10 év múltán elmondják milyen jó is a kapcsolatuk. Persze ez kultúra függvénye és nem biztos, hogy illdomos már gyerekkorban férjhez adnunk, kiházasítanunk gyermekeinket.

Az viszont sokszor jellemző, hogy úgy házasodunk, alig ismerjük a másikat. Amikor pedig elmúlik a rózsaszín köd, azt kérdezzük ki ez az idegen, aki itt mellettem fekszik.

Szóval sok mindent fel lehet sorolni a hirtelen házasodás ellen és mellette. És egy percig sem mondom azt, hogy a házasság intézménye nem egy csodálatos, Istentől való dolog, csak azt mondom, hogy megfelelő “bölcsesség” is kell ahhoz, hogy jól válasszunk és tudjuk is tartani magunkat eskünkhöz.

Arra sarkallok mindenkit, hogy sok rétű döntés előtt áll egy házasság előtt, és próbáljon minél többet figyelembe venni ezekből, avagy kérje Isten útmutatását, segítségét döntéséhez!

Ez tényleg én vagyok?

Ez tényleg én vagyok?

Legutóbbi konfirmáció előkészítőmön Sámuel 2. könyvének 11. fejezetéből Dávid király és Betsabé történetét vettük át, mint a bűn, és következményei, a bűnhődés kérdését keresztény szemszögből. Többekkel azon a véleményen voltam, hogy saját bűneimet, szálkáimat a szememben meglátom és teszek is ellene, amikor csak lehet, hogy ne prédikáljak vizet, miközben bort iszom. Viszont arra az érdekes jelenségre lettem figyelmes, hogy egy ismerősöm mostanában egy nagyon éles, és “egész alakos” tükröt tart elém, mint Dávid Királynak mikor Nátán elbeszéli a gazdag és szegény történetét, és Dávid éktelen haragra gerjedt a gazdag ember ellen, aki elvette a szegény ember régóta dédelgetett egyetlen, pénzet vett bárányát, egyetlen vagyonát és azt készítette el a vándornak, aki hozzá betért. Bizony, én aki olvastam a történetet rögtön felfogtam, hogy Nátán így igyekszik az Úr szavait tolmácsolni Dávid király számára, amiért az olyat tett, amitől az Úr haragra gerjedt.

Akkor még azt hittem, hogy jobb vagyok, mint Dávid király, hiszen én nem csábítottam el egy harcosom feleségét, nem szült nekem fiút és nem küldtem ki hadvezéremet szándékosan a harctérre meghalni még soha, és erkölcsi fölényemben sütkéreztem, hogy milyen emberek vannak.

Igen ám, de én a saját helyzetemben korántsem vagyok egyenlő Dávid királlyal, ha az lennék, talán nagyobbak lennének a bűneim és talán kevésbé eszmélnék rá, hogy egyes emberek magatartása velem szemben azt tükrözik én milyen vagyok velük szemben, vagy az ő szemükben, és nem ítélhetek meg senkit semmilyen tette miatt, anélkül, hogy én megítéltetnék.

Bizony mondom (nem néktek, hiszen hogy jövök én ahhoz), hogy először saját portánkon tegyünk rendet, mielőtt azt követeljük, hogy a másik úgy bánjon velünk, ahogy mi azt szeretnénk. Ez egy olyan lecke, amit nem könnyű felismerni, magunkra vonatkoztatni és aztán tanulni belőle, de ha ezt nem tesszük meg, akkor olyanok vagyunk, mint azok, akik ugyanabba a folyóba lépnek újra meg újra, de más eredményt várnak tőle.

Néha nem árt magunkba nézni, önkritikusan, nem megengedően, hogy más esetében ezt főben járó bűnnek tartanám, de magamnak megengedem, mert ugye belőlem csak egy van, a többiek meg sokan vannak.

Ti döbbentetek rá már ilyesmire? Voltatok már így, hogy rájöttetek a másik ember a kisugárzásotokat mutatja felétek?

Fél egészség, vagy eredendő bűn

Fél egészség, vagy eredendő bűn

Tartja a híres szólás, melyet biztosan mindannyian ismertek. Gyermekként felcseperedve mindig a pozitív hozadékairól vagyunk meggyőződve, szülőként pont az ellenkezőjéről, ha a gyermekünkről van szó. Ugyan nem vagyok szülő, de sok korombeli szülő padavantól hallottam ezt a nézetet, amikor együtt nőttünk fel gyerekként érdekes módon még az ellenkezőjét hangoztatták. Nincs is ezzel semmi baj, így van ez rendjén, mint ahogy régen mindig szép és jó volt, a korábbi generációk még tudtak építkezni, teljesíteni, élni, gyereket nevelni, még mi is tűrhetően csináljuk, no de a gyermekeink és az ő gyermekeinek generációi… Az már hagy kétséget maga után, mi lesz így a világgal.

Nem is erre akartam kihozni e kis írásomat, hanem arra, hogy a lustaság tényleg hozzájárul a szervezet regenerációs képességéhez, hiszen a lusta ember pihen, aki pihen az nem erőlteti a szervezetét, aki nem erőlteti a szervezetét, az jót tesz neki. Sőt mi több a pszichológia szerint a gyermek, vagy egyénfejlődés egyes szakaszában jót tesz és természetes, ha valaki lusta. Itt most a kamaszokról van szó, nem a 60 éves örök kamaszokról. A kamaszoknak hirtelen nő keze, lába, teste, hirtelen elöntik a hormonok, meg kell határozni önmagát a világban, a nemiségét, meg kell birkóznia a hormonjai lázadásával, a lányoknak azzal, hogy megnő a mellük és elkezdnek menstruálni, ráadásul a férfiak (és nem csak a fiatalabbaké) figyelme hirtelen rájuk szegeződik. A szomszéd bácsi, aki addig azt mondta milyen aranyos kislány, hirtelen észre veszi, mint nőt. A fiúknak elkezd szőrösödni a testük mindenféle olyan tájékon, ahol azt sem gondolták volna, hogy szőr nőhet. A testük elkezd férfiasabb lenni, a hangjuk mélyül. Micsoda kiszúrás például a mutáló hangú kamaszfiúkkal egyes kultúra férfivá avatási szertartása. Pont abban kell bizonyítaniuk, amit a legjobban rejtenének a világ elől.

Szóval e változások mellett még a szüleik elvárják tőlük, hogy ugyanolyan aranyos, szófogadó és minden kérést teljesítő gyerekek legyenek, akik addig voltak, pedig a kamaszlét már önmagában is fárasztó. Vekerdy Tamás szerint ilyenkor lehetőségünkhöz képest hagyni kell a kamaszt kamasznak lenni, hagyni hogy lusta legyen és öntörvényű, no persze úgy, hogy ne nőjön  fejünkre. Ez az igazi kihívása az életnek. Nem tudom hány gyakorló szülő, aki kamasz gyereket nevel tudja ezt megtenni, még akkor is, ha kamaszként azt gondolta ő majd mindazt a türelmet megadja a gyermekének, amit neki a szülei nem tudtak megadni.

Mindezek mellett a felnőtteknek sem árt néha lustának lenni, még azoknak is, akik számára a munka az élet sója, mert munka nélkül haszontalanok vagyunk, vagy csak a munka nemesít minket emberré szlogenek között nőtt fel, illetve azt látta a szüleitől, hogy éjt nappallá téve dolgoztak érte, és nem csak értem, hanem akkor is, amikor pihenhettek volna.

Nagy kérdés, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak azt, hogy időnként lusták legyünk, illetve ha megengedjük magunknak nem visszük-e túlzásba a lustaságot. Van, akit a személyisége hajlamosabbá tesz a lustaságra, van aki ördögtől való bűnnek tekinti a lustaságot. A vallások, kormányok, iskola azt tanítja nekünk a lustaság nagy bűn, embertársaink elleni vétek, de igaz ez? Ti mit gondoltok? Lustaság fél egészség, vagy a lustaság az eredendő bűn?

Változás

Változás

A változás természetes velejárója az életnek, legalábbis azt mondják. Még azoknál is bekövetkeznek változások, akik félnek mindenféle változástól, mert az jót nem hozhat az életükbe. Mivel “észrevétlenül” zajlik, ezért nem is veszünk róla sokszor tudomást.

Igen ám, de mi van akkor, ha változtatni szeretnénk, és tudatosan készülünk rá, vezetjük be életünkbe? Ez már fogósabb kérdés. Ilyenkor valamilyen életesemény bekövetkezte, vagy be nem következte arra sarkall minket, hogy belássuk így nem folytathatjuk tovább az életünket. Ez mind szép és jó, az elhatározás egy nagyon nagy motiváció az elindulásban, ugyanakkor az út általában nem egyenes, fájdalommentes és gyors, sokszor inkább buktatókkal teli, fájdalmas és rögös. És ki szereti közülünk a fájdalmas, rögös, munkás, buktatókkal teli utat? Nem hiszem, hogy túl sokan. Ha megnézzük a filmművészetet rengeteg film szól arról, hogy a főhős észreveszi változtatnia kell az életén, el is határozza, belekezd, de aztán a régi programok erősebbek, megszokottak, automatikusak és a változásnak vége szakad, visszakúsznak életébe a megszokott sémák.

Mit tehetünk azért, hogy a változást végig is tudjuk vinni, ne csak belekezdjünk, de amikor nehézzé válik akkor is tudjuk folytatni, inspirációt, biztatást, a változás folyamatáról visszaigazolást kapjunk? Egy nagyon egyszerű módszer, hogy segítő, coach, pszichológus segítségét vesszük igénybe. De miért is venném igénybe a fizetett segítséget, amikor vannak barátaim, akiktől megkapok mindent inspirációt, biztatást, visszajelzést a változás folyamatáról? A barátok, mint közösségi háló (és most nem a facebookról beszélek) rendkívüli módon meg tudja könnyíteni, gyorsítani a változás folyamatát, de nem ér fel azzal a professzionális segítséggel, amit egy coachtól, pszichológustól, vagy lelkipásztortól megkaphatok. Ez azért van, mert a coaching és a pszichológia tudományos és kipróbált módszereken, tematikán alapuló módszer és nem baráti segítségnyújtás.

Persze a segítőhöz fordulás nehéz, költségekkel jár és folyamatos munkára sarkall, így csak azoknak ajánlom, akik tényleg tenni akarnak annak érdekében, hogy változzanak. Akiknek jó az, ami van, de mégis jó lenne készen kapni a változást a Puffin lekvárt ajánlom, mert csak az adhat mindent legyőző akaratot.

Nemet mondás

Nemet mondás

Látszólag fura lehet az miért is hozom fel ezt a témát amikor ez mindenkinek nagyon hatékonyan megy, hiszen saját szüleinknek, testvéreinknek, rokonainknak, beosztottainknak irtó hatékonyan tudunk nemet mondani. Igen ám, de mi van azokkal a szituációkkal, amikor valaki számunkra tekintélyszemélynek, vagy felettesnek kell nemet mondani, mert az általa kért, követelt dolgok már súlyosan megsértik saját érdekeinket, esetleg kapcsolatainkat is tönkretehetik? Az már más helyzet, ugye?

Van persze, akinek ez a képesség, a nemet mondás képessége nagyon hatékonyan megy minden szituációban, de a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják mindenkinek van valami hátránya, hiányossága az élet valamely területén való nemet mondással. Legtöbbször ugye, hogy saját magunknak nehéz nemet mondani, hogy még egy cipőt megvegyünk, amire már semmi szükségünk, még egy szelet tortát megegyünk, amit már csak a szemünk kíván, vagy még egy cigarettát elszívjunk, ami amellett, hogy nem igazán egészséges, a környezetünket is zavarhatja.

A nemet mondás képességét személyiségfejlődésünk korai szakaszában 2 éves kor körül kezdjük el gyakorolni, alig valamivel azután, hogy megtanultunk beszélni, illetve e tanulási folyamatunk alatt. Mondhatni, hogy itt túlzásba visszük, mert mindig mindenre nemet mondunk még akkor is, amikor azt gondoljuk ez jó lenne, de próbálgatni kell a határainkat. Szüleink, nevelőink igyekeznek letörni ezen próbálgatási kísérletünket és megmagyarázni, megmutatni, hogy a mindig mindenre nemet mondás nem hatékony, sokszor még fenyítést is alkalmaznak a sok nem hallatára, holott pontosan tisztában vannak azzal, hogy ez a korszak erről szól. A türelem viszont nem mindig marad meg erényeink között, főleg ha feszültek, bánatosak, feldúltak vagyunk, ami nem ritka ebben a világban, a pörgés, a hajtás, és az iszonyatosan felgyorsuló, ember számára nem való élet miatt.

Az idők során kinél hatékonyabban, kinél kevésbé hatékonyan működik is a nevelői módszer, miszerint a felnőtteknek, nevelőknek mindig igaza van, amit ők kitalálnak, kérnek tőlünk, parancsolnak nekünk annak mind az a célja, hogy jellemünk a jó irányba fejlődjön, hiszen meg kell tanulni fegyelmezetten beállni a sorba, engedelmeskedni, jó katonának lenni és azt is nem lehet mindig minden a mi kívánságunk szerint, a Földön rajtunk kívül él még pár ember. Ha pedig mindig minden mindenki kívánsága szerint menne, akkor tiszta káosz alakulna ki világunkban és az hipergyors összeomláshoz vezetne. A nemet mondást főként a katonai típusú szervezetek nem tolerálják, hiszen a rendszer alapja az, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen, az hatékony, tapasztalt, mindent megtapasztalt felső vezetőktől jön és jól is nézne az ki, ha minden mezítlábas katona megkérdőjelezné felettesei parancsait. Erre nagyon jó példa a Jack Nicholson, Demi Moore, és Tom Cruise főszereplésével forgatott Egy becsületbeli ügy című film. Persze a film feszegeti annak a morális kérdésnek a határait, hogy mindig minden parancs jó-e, hasznos-e és indokolt-e, amit a magasrangú katonai vezetők adnak ki.

Van, akik örök lázadó létben tengenek és mindenre mindenkor nemet mondanak, mert így tudják csak abba a hitbe ringatni magukat, hogy hatékonyan érvényesítik érdekeiket, pedig ők leginkább csak menekülnek a felelősségvállalás elől.

És vannak, akik nagyon hatékonyan tudnak nemet és igent is mondani mérlegelve az adott szituációkat, személyes érdekeket, társadalmi-, csoportérdekeket. Egyszóval asszertivek.

De hol vagyunk és hol szeretnénk lenni ebben a történetben, amikor például a főnökünk/édesanyánk/édesapánk/barátnőnk/feleségünk kér, vagy utasít valamire és tudjuk, bizonyítani tudjuk és érezzük a lelkünk legmélyén, hogy ez számunkra nagyon negatív hatással jár, és ha megtesszük a feszültség hihetetlen magasra fog bennünk nőni, és még esetleg magánéletünk is kárát látja. Nem mellesleg még személyiségünk is torzul emiatt.

Az első lépés mindig a mérlegeléssel kezdődik, hogy biztosan tudjuk ez a kérés, utasítás számunkra hol helyezkedik el a teljesíthető/teljesíthetetlen skálán. A második lépés, ha eldöntöttük nemet mondunk egy kicsit se inogjunk meg. A harmadik lépés az együttérzésünkről biztosítani azt, akinek nemet mondtunk és megindokolni valós indokkal a nemet mondásunk okait. A negyedik lépés pedig az, hogy a kérésre ugyan nemet mondunk, de igyekszünk valamilyen alternatív megoldási formát felvázolni, ami nyer-nyer szituációt eredményez mind a másik félnek, mind nekünk.

Ugye milyen egyszerűen hangzik? Az is, de ahhoz, hogy működjön, mint minden mást, gyakorolnunk kell. Nem egyszer, nem kétszer el fogunk bukni nemet mondó küldetésünkbe és vissza fogják utasítani nemünket, vagy kénytelenek leszünk mégis elvégezni, amire nemet mondtunk, de ahogy járni sem egy nap alatt tanultunk meg, ennek is rögzülnie kell bennünk.

Úgyhogy, ha hatékonyan szeretnéd érvényesíteni a saját érdekeidet, érdemes megtanulni nemet mondani, amire egy remek lehetőség a nyári akcióm, melynek keretében ezzel a kérdéssel is foglalkozni tudunk.

Önmagunk elfogadása

Önmagunk elfogadása
Önmagunkat mindannyiunknak el kell fogadni. Higgyétek el nekem, hogy ez átkozottul nehéz feladat. Mondhatni sorsfeladat. Ebben is vannak kivételek, akiknek természetes az, hogy úgy alakul a sorsuk, ahogy alakul és olyanok, amilyenek. Ebben azonban nagyon nagy szerepe van a szülőknek, a gyermekkori hozzánk állásának. Viszont az is biztos, hogy amíg nem tudunk önmagunkkal kibékülni, szeretni önmagunkat, addig az életünk egy földi pokol lesz, legyenek bármilyen jók a körülményeink, egészségünk, kinézetünk. Sokat segíthet az önelfogadásban az is, hogy imádkozunk Istenhez nyissa meg a szívünket saját magunk iránt, ne csak a körülöttünk élők iránt. Hiszen mi is rászorulók vagyunk. Rászorulunk saját megbecsülésünkre, amit nehezebb elérni, mint azt, hogy másoknak segítsünk és másokat megbecsüljünk.
Nem tud senki senkit kényszeríteni arra, hogy valaki szeressen. Vannak apró trükkök, amilyenek például a pénz jelent, ugyanis a pénz sokakat megbűvöl és az látszik rajtuk szeretnek téged, de amikor elfogy a pénz, hirtelen ők is elfogynak mellőled.
Felteheted magadnak a kérdést, milyen társat is akarok, olyat, aki azt szereti, aki vagyok, vagy olyat, aki azt szereti, amit nyújtani tudok, aki a saját tükörképét szereti látni bennem és ebbe szeret bele.
Ez nem könnyű, mert sok a félrevezetés, a bűbáj, a sátáni mesterkedés. A mi kelet-nyugat közötti kapu világunknak az a legnagyobb baja, hogy a legtöbben olyasmit szeretnének, amit nem tudnak elérni, és látszattal próbálják ezt kendőzni, megnyugtatni saját magukat. Meddig tarthat ez a látszat? Legkésőbb a halálunkig. Amikor haldokolsz, akkor már nem érdekel a látszat, teszel rá magasról, elmondod, beleordítod a világba, hogy Istenem miért pont én. Nem fura, hogy sokan azt mondják Isten nem létezik, de amikor haláluk pillanatában vannak, vagy a nem létező Istenhez kezdenek el imádkozni, vagy pedig azt kérdezik miért hagytál el engem Atyám!? Valahonnan ismerős számomra ez a kép.
Fura dolog az, hogy az indiai nyomornegyedekben járatosak azt mondják ott sokkal boldogabbak az emberek, mint a mi nyugati, civilizálódott világunkban. Miért is van ez? Mert elfogadják a szerepüket, a helyüket az életben, nem próbálnak folyton-folyvást küzdeni az ellen, amit Isten szánt nekik sors. No de akkor hol a szabad akarat? Akkor nem gépek vagyunk-e, a Mátrix fenntartói, akik beletörődnek sorsukba? Az ott élők érdekes módon szabad akaratukból fogadják el azt, akik, ami jutott nekik. De azt is szabad akaratból fogadják el, ha kiemelkednek abból a környezetből, tehetségesebbek, mint a többiek egy-egy dologban.
Lefogadom azt nektek is könnyebb elfogadni, ha tehetségesebbek vagytok, mint mások egy-egy dologban, ha zseniálisat alkottok, amilyenre más nem képes, mintha csak ugyanolyanok vagytok, mint mások és meg kell küzdeni sok-sok dologgal az életben.
Hol kezdődik az önelfogadás? Ott, hogy belemegyünk azokba a dolgokba, amiket utálunk magunkban, hagyjuk hogy fájjon, addig amíg megkönnyebbülünk. Csendben vagyunk önmagunkkal. Nem kapcsolunk be rádiót, tévét, internetet, zenét, semmi háttér zajt, hagyjuk, hogy lehúzzon az örvény, nem kapálózunk, mert az örvény természeténél fogva a mélyre visz, de után újra magasba repít és kilök magából. Ez viszont iszonyatosan nehéz, könnyebb elnyomni ezeket az érzéseket mindenfélével, sokszor alkohollal, gyógyszerrel, kábítószerrel is. Vagy egyszerűen kizárjuk az érzéseket életünkből, mert mi racionális és nem érző lények vagyunk. Ez egyik sem megoldás. A megoldáshoz önmagunk megismerése, hibáinkkal, számunkra elborzasztó dolgainkkal való szembenézés vezethet, csakhogy ez nem a könnyebb és rövidebb út. Ez a hosszabb, rögösebb, és senki nem tudja igazán mit találunk, amikor belemegyünk saját érzéseinkbe, nyomasztó, elborzasztó dolgainkba.

 

Hogyan érdemes választani?

Hogyan érdemes választani?

Mi a helyzet azzal a kérdéssel, hogy te hogy választasz coachot, pszichológust, segítőt, orvost? Hogyan ítéljük meg mikor szakértő valaki? A külső jelekre figyelünk, vagy tanulmányozzuk a munkásságot?

Bizony nehéz helyzetben vagyunk, amikor segítő emberhez fordulunk életünk bármely szakaszában, különösen akkor, ha nincs az ismerősi, baráti körünkben (akinek a véleményére adunk is és meg merjük kérdezni) olyan ember, aki járt már ennél vagy annál a segítőnél, és így tapasztalatból tudja mennyire jól segített neki.

A szociálpszichológiában van egy jelenség, amit úgy lehet összefoglalni, hogy a szép külsejű emberekről könnyebben el tudjuk hinni azt, hogy belsőleg is sokkal több tartalmat hordoznak, mint kevésbé szép társaik. Ki ne szeretne egy villámló tekintetű, délceg, magas, jó kiállású férfi coachot magának, vagy egy szexi, nőies vonásokkal rendelkező, izgató tekintetű, hangú pszichológusnőt magának. Róla talán jobban azt szeretnénk képzelni, hogy tud nekünk segíteni, mert számunkra rendkívül rokonszenves. Ilyenkor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni számos tényezőt a választásnál, nem keresünk róla a neten cikkeket, ajánlásokat, média szerepléseket, vagy csupán szakmai kérdésekben történt állásfoglalást, hiszen megnyert minket vonzó külsejével, megnyerő modorával. Fel sem merül bennünk (tisztelet a kivételnek), hogy esetleg átverés áldozatai is lehetünk.

Sokat olvastam Popper Péter könyveit és leírta, hogy amikor Indiában járt és egy igazi ashramban (nem a nyugatiak igényéhez szabott látszat helyen) járt és gurut, vagy tanítót keresett magának, akkor az ottani vezető “kirendelt” mellé egy szakavatott “gurut”, akkor bizony Popper Péternek saját magát kellett legyőznie, hogy meglássa vezetőjében a vezetőt. Elmondása szerint a számára biztosított guru elhízott, rendezetlen külsejű, nemtörődöm emberkének tűnt és így rögtön el is akarta utasítani, de az ashram vezetője nem tágított döntésétől. Viszolygással ugyan, de Popper elfogadta lelki vezetőjét és csak hosszas együttműködés után jött rá, hogy bizony a szeme becsapta, és számára az egyik legnagyobb feladat a kettőjük munkájában az alázat megélése és saját magáé tétele volt.

Ez a történet is mutatja, hogy amit mi elképzelünk, összerakunk magunkban és másoknak tulajdonítunk az nem feltétlenül van úgy. Ezért azt javaslom mindenkinek, hogy segítő választásakor ne csak személyes rokonszenvére gondoljon, próbálja kikapcsolni a “cukiság faktor analizálását” és figyeljen az érzéseire, melyek elfogják amellett az ember mellett, akit segítőként kíván választani. Ezekből az érzésekből pedig le tudja szűrni, hogy ez kell-e neki, vagy valami egészen más, illetve az is felsejlik előtte, hogy élete melyik részével van még feladata.

Van aki azt mondja erre, hogy de hát akkor próbálgathatom a szakembereket és csak az ikszedik után jövök rá, hogy melyik is a nekem való, akkor kidobtam egy csomó pénzt az ablakon, hiszen addig nem történt semmi. Ez nem teljesen így van, ugyanis az út, amíg kiválasztjuk a számunkra megfelelő segítőt, ugyanolyan hasznos, és ugyanolyan sokat tanulhatunk belőle, mint az alatt az út alatt, amit majd vele közösen fogunk megtenni.

Ne feledjük az út ugyanolyan fontos, mint az eredmények, bármennyire is meg vagyunk azzal szokva, hogy mindig minden helyzetre azonnali és hatékony eredményt várunk el. Gondoljunk csak bele mit érne a tánctudásunk, harművészeti-, konyhaművészeti jártasságunk, ha nulla gyakorlás, tanulás nélkül egyszerre csak mindent tudnánk. Hogy lennénk képesek becsülni azt, amink van, ha nem tettünk volna le érte valamit az asztalra? Ugye, hogy nehéz lenne emelt fővel járni és úgy érezni ez megérdemelt, jogos tudás?

Megoldások

Megoldások

Általánosságban amikor az ember elmegy segítőhöz, legyen az coach, vagy pszichológus, tanácsadó, vagy akár csak egy jó barát, azért teszi ezt, mert vannak az életében olyan problémák, feladatok, melyekre egyedül nem tud megoldást találni. Talán tudja, talán nem is sejti, hogy az a bizonyos megoldás ott van saját magában, csak egy kis lökés kell hozzá, hogy előhozza azt. Na de mi van akkor, ha már a fejünkben a megoldás és tudjuk mit kellene tennünk ahhoz, hogy megoldódjon a problémánk, de az túl nehéz, túl hosszú út, túlságosan is sok energiát kell belefektetnünk? Ez az igazi dilemma.

Ha én magam találom ki a megoldást és csak megerősítést várok tőle egy segítő szakembertől az is egy probléma feldolgozási metódus, ugyanolyan jó, mintha csak elkezdeném megvalósítani azt, amit kitaláltam. De itt jön a csavar! Mi van akkor, ha csak azért akarok segítőhöz menni, hogy ő is arra a megoldásra vezessen rá, amire én rájöttem, de aztán őt okoljam azért, mert nem állt elő egy könnyebb, konstans, munka, fáradság nélküli megoldási formával?

A világ olyan hellyé vált, ahol a megoldásokat mindenhonnan azonnal követelik tőlünk, amikor a technikai fejlettség elérte azt a szintet, hogy akár az e-mailes kommunikáció, akár a képes, hangos internetes kommunikációval azonnal, prompt válaszokat tudunk adni teszem azt egy 15000 kilométerrel arrébb felbukkanó problémára, akkor elvárjuk, hogy a válaszok tényleg meglegyenek azonnal, mivel a technológia lehetővé teszi ezek azonnali közlését, kielégítését.

Ráadásul nagyon sokan megszokják azt hatalmi státuszukból, vezetői pozíciójukból, vagy csak családi irányító szerepükből kifolyólag, hogy a megoldásokat nem saját maguknak kell kidolgozni és dűlőre jutni velük, hanem azokat tálcán kapják alárendeltjeiktől, beosztottjaiktól, vagy akár családjuk más tagjaitól. Amikor pedig elmennek egy segítőhöz, akkor azt várják a segítő oldja meg azonnal a problémájukat, úgy ahogyan azt ők elképzelték, fájdalommentesen, munkabefektetés nélkül, anélkül, hogy nekik bármin is el kellene gondolkozniuk, vagy bármit is kellene tenniük, és amikor ez ne adj Isten nem történik meg, akkor “joggal” haragosak, elégedetlenek azzal az emberrel, akihez azért fordultak, hogy nekik ne kelljen munkát belefektetniük a saját életükbe.

Persze tisztelet a kivételnek, de sajnos nagyon ez érződik a mai társadalmon, és talán ezért van az, hogy olyan sokan a valláshoz menekülnek válaszokért és megoldásokért, ha már önnönmaguk tehetetlennek érzi magát, vagy nem hajlandó saját kezébe venni a saját életének irányítását, akkor Istenhez, mint felsőbb hatalom, imádkoznak, hogy vegye el az ő terheiket, oldja meg a helyzetüket. Pedig maga a kereszténység sem erről szól, sőt inkább arról, hogy az eddigi terhek mellé, vagy néhányuk helyett Isten ad másikakat. Persze vannak csodák és Isten meg tudja változtatni az életünket, de nem mindig úgy és akkor, ahogy és amikor mi azt szeretnénk. És sajnos, vagy hál Istennek így van ez akkor is, amikor egy segítő erőforrásait vesszük igénybe. A megoldások bennünk élnek, hagyjuk hogy segítsenek előhozni őket és ne ijedjünk meg attól, hogy az eredményekért tenni is kell.

JBM Coaching credo és énmárka

JBM Coaching credo és énmárka

Érdekes kritikát kaptam a minap a képeimmel kapcsolatban, melyek az oldalamon találhatóak. Az fogalmazódott meg egy elemző szakemberben, hogy jó lenne, ha nem ingyenes stock fotókat használnék a weboldalamon, hanem saját magam által készített képeket, ahol tevékenység közben mutatom magamat, hiszen az énmárka építés és erősítés egy nagyon lényeges része a praxis felépítésének, hiszen különben a “zemberek” nem tudják valójában kivel is találkoznak, amikor eljönnek hozzám coachingra.

Teljesen nyugodt szívvel írhatom, hogy az oldalamon található képeket egytől egyig én készítettem, vagy rólam készítette profi fotográfus és nem mindenféle oldalakról ingyenesen gyűjtött stock fotókat láthat az, aki eljut az oldalamig.

Azt persze aláírom, hogy unalmas lehet egyes motivátorok, vagy coachok oldalán használt, én mindig mindenhol ott vagyok és kiveszem a részem a dolgokból, esemény közbeni “vétetlen” képekkel szemben, de én azt vallom, hogy nem saját magamat kell megmutatnom, hanem azt, hogy mire vagyok képes a szakmámban, hogy képviselem az általam hirdetett értékeket és nem egy személyes valóságshow-t kreálnom saját magamról. Ez bizony nem a Truman Show, ahol a kedves nézők bepillantást nyerhetnek életem miden egyes területébe, ez egy professzionális, szakmai honlap, ahol az ide látogató a tényekkel és a szakmaisággal találkozhat és nem Pető Richárddal a nagy showman-nal, aki képes egy varázsütéssel eltüntetni minden kétséget olvasója, ügyfele szívéből. Ez nem a Hoghworthi varázslás óra első, vagy második féléve, itt az élet igazi kérdéseire keresem a válaszokat és tapasztalataimból merítve leírom hogyan is látom én azokat a bizonyos válaszokat, választási lehetőségeket.

Fura ezt mondani, de aki csilli-villi, egyszerűen megtanulható, gyakran mantrázható, élet- és világmegváltó mondatokat vár tőlem, az rossz helyen keresgél, annak nem fogok tudni megoldást nyújtani, és azt hiszem az nem is fog tőlem elfogadni gondolatokat, véleményeket, tapasztalatokat.

Aki viszont igazán a szívébe néz felteszi magának a kérdéseket és megvárja, amíg a csöndből kibontakozik a saját válasza, azoknak remek együttműködési lehetőséget, partnerséget ajánlok.