Házasság

Házasság

Mai élelmiszer beszerző utamon találkoztam egy régi ismerősöm édesanyjával és megdöbbenve hallottam tőle, hogy fiának nemsokára válópere lesz, és elkezdtem gondolkozni, hogy sajnos túl sok velem egykorú ismerősömnek (40 körül) lesz, vagy volt mostanában válása. No de mi is van a mostani középkorúakkal, fiatalokkal? Ez elgondolkoztatott.

Talán régebben ideálisabbak voltak a kapcsolatok? Több és minőségibb szeretetre voltak képesek az emberek? Korábban haltak és ezért könnyebb volt betartani a házassági esküt? Sokkal kompromisszum készebbek voltak? Vagy egyáltalán nem voltak kompromisszum készek, csak a válás egy örökre ráégett szégyenfolt volt az ember lelkén?

Az biztos, hogy régen a kompromisszum-készség jobban bele volt kódolva az emberek lelkébe, mint manapság, amikor ha elromlik valami, vagy csak megúnjuk, kidobjuk és újat, mást veszünk helyette. Sajnos nem csak a tárgyakkal van ez így, hajlamosak vagyunk az emberekre is ugyanezt a metódust alkalmazni.

Hogy régen minőségibb szeretetre voltak-e képesek az emberek? Azt hiszem nem, régen is, és ma is vannak, akik képesek, és nem képesek szeretni, vagy olyan módon szeretni, ahogy az jó lenne egy házassághoz. Talán manapság sokkal több, mindent kell belezsúfolni az életünkbe, mint 50-100 évvel ezelőtt, és ez stresszessé tesz minket, nem beszélve az állandó bizonytalanságról, a politikai helyzetről, a pénz utáni hajszáról. Mert ugyan nem minden a pénz, de a minőségi élethez elengedhetetlen bizonyos mennyiségű tőke jelenléte az életünkben.

Ott van a gyerek kérdés is. Régebben korábban házasodtak, korábban vállaltak gyereket, és bár az egészségügy nem volt olyan fejlett, mint ma, mégis kevesebb volt a vetélés, az, hogy egy párnak évekig kell próbálkoznia, és kész vagyonokat kell belefektetnie, hogy egyáltalán megfoganjon gyermekük. A gyermek áldás, de ugyanakkor meg is tudja keseríteni a házastársak életét, ha nem sikerül a nőnek teherbe esnie. No meg azok a fránya elvárások, és nem csak magunk, hanem a társadalom részéről is, hogy azt képzeljük, ha mi valamit kitalálunk, akkor annak úgy is kell lennie. Nem vesszük figyelembe Isten akaratát, vagy mondhatnám úgy is, hogy a bizonytalansági faktort. Vagyunk egy páran keresztények, de arra azért kíváncsi vagyok, hányan gondolják és érzik át teljes szívükből és fogadják el azt, hogy ha az Isten akarata, hogy ne legyen családjuk, gyermekük, akkor az Isten akarata. Amíg a jó, amit kapunk természetes, hogy Isten így akarta, a számunkra, meggyőződésünktől eltérő, “rossz”, pedig biztos, hogy csak a sátántól jöhet. Az nem lehet, hogy én nekem ne legyen meg valamim, amit szeretnék/akarok, pedig én olyan jó ember vagyok, hogy még az egekre is ki lehetne írni azt. Ha valaki nem hívő, akkor sem gondolhatja komolyan, hogy minden igaz, amit a Titok című könyvben olvasott, hogy valami csak azért meg fog történni, hogy én akarom és erősen rágondolok. Sajnos a reklámok, a különböző médiumok, nem titkolt fogyasztás ösztönző szándékkal, azt harsogják felénk bármit megtehetünk, mert nekünk az jár. Ez egy én központú világ. Amint valami történik velünk, hajlamosak vagyunk arra asszociálni, hogy ez mind amiatt történt, mert mi. Pedig a világ nem körülöttünk forog, de még csak ez a kis Föld nevű bolygó sem. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell próbálkozni, de ahogy Asziszi Szent Ferenci imájában kéri Istent, hadd lássam be mi az, amit megváltoztathatok és azon változtassak és mi az, ami rajtam kívül álló és azt tudjam elfogadni.

Az elfogadással sem vagyunk jóban nagyon sokszor, leginkább akkor, ha az a mi elképzelt életünkkel, terveinkkel nem egyezik, Olyankor feltekintünk az égre és azt kérdjük, miért pont én Istenem, miért hagytál el engem. Csak van aki nem ezekkel a szavakkal.

Az, hogy régebben korábban haltak meg az emberek és könnyebb volt kevesebb ideig megtartani az eskünket, melyet (szinte kivétel nélkül mindenki) Isten és ember előtt tesz, nem ad okot arra, hogy azt mondjuk, jaj de könnyű volt, akkor, amikor a férfiak elmentek háborúba a házasságuk 3-4-5. évében és meghaltak, hiszen annyi idő alatt még lehet, hogy az igazi problémák nem merültek fel, azok a vélemény és érték különbségek, melyek miatt szétmehetett volna a házasság.

Talán azzal is baj van, amit Popper Péter úgy fogalmazott meg, hogy mi “nyugati” emberek a kapcsolatunk csúcspontján házasodunk és azt hisszük mindig olyan magasan fog szárnyalni társunkkal a szimbiózis, ellentétben például Indiában, ahol a kapcsolatuk elején (az előre megszervezett házasságok) házasodnak és bele érnek a kapcsolatba, majd 5-10 év múltán elmondják milyen jó is a kapcsolatuk. Persze ez kultúra függvénye és nem biztos, hogy illdomos már gyerekkorban férjhez adnunk, kiházasítanunk gyermekeinket.

Az viszont sokszor jellemző, hogy úgy házasodunk, alig ismerjük a másikat. Amikor pedig elmúlik a rózsaszín köd, azt kérdezzük ki ez az idegen, aki itt mellettem fekszik.

Szóval sok mindent fel lehet sorolni a hirtelen házasodás ellen és mellette. És egy percig sem mondom azt, hogy a házasság intézménye nem egy csodálatos, Istentől való dolog, csak azt mondom, hogy megfelelő “bölcsesség” is kell ahhoz, hogy jól válasszunk és tudjuk is tartani magunkat eskünkhöz.

Arra sarkallok mindenkit, hogy sok rétű döntés előtt áll egy házasság előtt, és próbáljon minél többet figyelembe venni ezekből, avagy kérje Isten útmutatását, segítségét döntéséhez!

Ez tényleg én vagyok?

Ez tényleg én vagyok?

Legutóbbi konfirmáció előkészítőmön Sámuel 2. könyvének 11. fejezetéből Dávid király és Betsabé történetét vettük át, mint a bűn, és következményei, a bűnhődés kérdését keresztény szemszögből. Többekkel azon a véleményen voltam, hogy saját bűneimet, szálkáimat a szememben meglátom és teszek is ellene, amikor csak lehet, hogy ne prédikáljak vizet, miközben bort iszom. Viszont arra az érdekes jelenségre lettem figyelmes, hogy egy ismerősöm mostanában egy nagyon éles, és “egész alakos” tükröt tart elém, mint Dávid Királynak mikor Nátán elbeszéli a gazdag és szegény történetét, és Dávid éktelen haragra gerjedt a gazdag ember ellen, aki elvette a szegény ember régóta dédelgetett egyetlen, pénzet vett bárányát, egyetlen vagyonát és azt készítette el a vándornak, aki hozzá betért. Bizony, én aki olvastam a történetet rögtön felfogtam, hogy Nátán így igyekszik az Úr szavait tolmácsolni Dávid király számára, amiért az olyat tett, amitől az Úr haragra gerjedt.

Akkor még azt hittem, hogy jobb vagyok, mint Dávid király, hiszen én nem csábítottam el egy harcosom feleségét, nem szült nekem fiút és nem küldtem ki hadvezéremet szándékosan a harctérre meghalni még soha, és erkölcsi fölényemben sütkéreztem, hogy milyen emberek vannak.

Igen ám, de én a saját helyzetemben korántsem vagyok egyenlő Dávid királlyal, ha az lennék, talán nagyobbak lennének a bűneim és talán kevésbé eszmélnék rá, hogy egyes emberek magatartása velem szemben azt tükrözik én milyen vagyok velük szemben, vagy az ő szemükben, és nem ítélhetek meg senkit semmilyen tette miatt, anélkül, hogy én megítéltetnék.

Bizony mondom (nem néktek, hiszen hogy jövök én ahhoz), hogy először saját portánkon tegyünk rendet, mielőtt azt követeljük, hogy a másik úgy bánjon velünk, ahogy mi azt szeretnénk. Ez egy olyan lecke, amit nem könnyű felismerni, magunkra vonatkoztatni és aztán tanulni belőle, de ha ezt nem tesszük meg, akkor olyanok vagyunk, mint azok, akik ugyanabba a folyóba lépnek újra meg újra, de más eredményt várnak tőle.

Néha nem árt magunkba nézni, önkritikusan, nem megengedően, hogy más esetében ezt főben járó bűnnek tartanám, de magamnak megengedem, mert ugye belőlem csak egy van, a többiek meg sokan vannak.

Ti döbbentetek rá már ilyesmire? Voltatok már így, hogy rájöttetek a másik ember a kisugárzásotokat mutatja felétek?