fbpx

Változás

Változás

A változás természetes velejárója az életnek, legalábbis azt mondják. Még azoknál is bekövetkeznek változások, akik félnek mindenféle változástól, mert az jót nem hozhat az életükbe. Mivel “észrevétlenül” zajlik, ezért nem is veszünk róla sokszor tudomást.

Igen ám, de mi van akkor, ha változtatni szeretnénk, és tudatosan készülünk rá, vezetjük be életünkbe? Ez már fogósabb kérdés. Ilyenkor valamilyen életesemény bekövetkezte, vagy be nem következte arra sarkall minket, hogy belássuk így nem folytathatjuk tovább az életünket. Ez mind szép és jó, az elhatározás egy nagyon nagy motiváció az elindulásban, ugyanakkor az út általában nem egyenes, fájdalommentes és gyors, sokszor inkább buktatókkal teli, fájdalmas és rögös. És ki szereti közülünk a fájdalmas, rögös, munkás, buktatókkal teli utat? Nem hiszem, hogy túl sokan. Ha megnézzük a filmművészetet rengeteg film szól arról, hogy a főhős észreveszi változtatnia kell az életén, el is határozza, belekezd, de aztán a régi programok erősebbek, megszokottak, automatikusak és a változásnak vége szakad, visszakúsznak életébe a megszokott sémák.

Mit tehetünk azért, hogy a változást végig is tudjuk vinni, ne csak belekezdjünk, de amikor nehézzé válik akkor is tudjuk folytatni, inspirációt, biztatást, a változás folyamatáról visszaigazolást kapjunk? Egy nagyon egyszerű módszer, hogy segítő, coach, pszichológus segítségét vesszük igénybe. De miért is venném igénybe a fizetett segítséget, amikor vannak barátaim, akiktől megkapok mindent inspirációt, biztatást, visszajelzést a változás folyamatáról? A barátok, mint közösségi háló (és most nem a facebookról beszélek) rendkívüli módon meg tudja könnyíteni, gyorsítani a változás folyamatát, de nem ér fel azzal a professzionális segítséggel, amit egy coachtól, pszichológustól, vagy lelkipásztortól megkaphatok. Ez azért van, mert a coaching és a pszichológia tudományos és kipróbált módszereken, tematikán alapuló módszer és nem baráti segítségnyújtás.

Persze a segítőhöz fordulás nehéz, költségekkel jár és folyamatos munkára sarkall, így csak azoknak ajánlom, akik tényleg tenni akarnak annak érdekében, hogy változzanak. Akiknek jó az, ami van, de mégis jó lenne készen kapni a változást a Puffin lekvárt ajánlom, mert csak az adhat mindent legyőző akaratot.

Nemet mondás

Nemet mondás

Látszólag fura lehet az miért is hozom fel ezt a témát amikor ez mindenkinek nagyon hatékonyan megy, hiszen saját szüleinknek, testvéreinknek, rokonainknak, beosztottainknak irtó hatékonyan tudunk nemet mondani. Igen ám, de mi van azokkal a szituációkkal, amikor valaki számunkra tekintélyszemélynek, vagy felettesnek kell nemet mondani, mert az általa kért, követelt dolgok már súlyosan megsértik saját érdekeinket, esetleg kapcsolatainkat is tönkretehetik? Az már más helyzet, ugye?

Van persze, akinek ez a képesség, a nemet mondás képessége nagyon hatékonyan megy minden szituációban, de a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják mindenkinek van valami hátránya, hiányossága az élet valamely területén való nemet mondással. Legtöbbször ugye, hogy saját magunknak nehéz nemet mondani, hogy még egy cipőt megvegyünk, amire már semmi szükségünk, még egy szelet tortát megegyünk, amit már csak a szemünk kíván, vagy még egy cigarettát elszívjunk, ami amellett, hogy nem igazán egészséges, a környezetünket is zavarhatja.

A nemet mondás képességét személyiségfejlődésünk korai szakaszában 2 éves kor körül kezdjük el gyakorolni, alig valamivel azután, hogy megtanultunk beszélni, illetve e tanulási folyamatunk alatt. Mondhatni, hogy itt túlzásba visszük, mert mindig mindenre nemet mondunk még akkor is, amikor azt gondoljuk ez jó lenne, de próbálgatni kell a határainkat. Szüleink, nevelőink igyekeznek letörni ezen próbálgatási kísérletünket és megmagyarázni, megmutatni, hogy a mindig mindenre nemet mondás nem hatékony, sokszor még fenyítést is alkalmaznak a sok nem hallatára, holott pontosan tisztában vannak azzal, hogy ez a korszak erről szól. A türelem viszont nem mindig marad meg erényeink között, főleg ha feszültek, bánatosak, feldúltak vagyunk, ami nem ritka ebben a világban, a pörgés, a hajtás, és az iszonyatosan felgyorsuló, ember számára nem való élet miatt.

Az idők során kinél hatékonyabban, kinél kevésbé hatékonyan működik is a nevelői módszer, miszerint a felnőtteknek, nevelőknek mindig igaza van, amit ők kitalálnak, kérnek tőlünk, parancsolnak nekünk annak mind az a célja, hogy jellemünk a jó irányba fejlődjön, hiszen meg kell tanulni fegyelmezetten beállni a sorba, engedelmeskedni, jó katonának lenni és azt is nem lehet mindig minden a mi kívánságunk szerint, a Földön rajtunk kívül él még pár ember. Ha pedig mindig minden mindenki kívánsága szerint menne, akkor tiszta káosz alakulna ki világunkban és az hipergyors összeomláshoz vezetne. A nemet mondást főként a katonai típusú szervezetek nem tolerálják, hiszen a rendszer alapja az, hogy a parancs megkérdőjelezhetetlen, az hatékony, tapasztalt, mindent megtapasztalt felső vezetőktől jön és jól is nézne az ki, ha minden mezítlábas katona megkérdőjelezné felettesei parancsait. Erre nagyon jó példa a Jack Nicholson, Demi Moore, és Tom Cruise főszereplésével forgatott Egy becsületbeli ügy című film. Persze a film feszegeti annak a morális kérdésnek a határait, hogy mindig minden parancs jó-e, hasznos-e és indokolt-e, amit a magasrangú katonai vezetők adnak ki.

Van, akik örök lázadó létben tengenek és mindenre mindenkor nemet mondanak, mert így tudják csak abba a hitbe ringatni magukat, hogy hatékonyan érvényesítik érdekeiket, pedig ők leginkább csak menekülnek a felelősségvállalás elől.

És vannak, akik nagyon hatékonyan tudnak nemet és igent is mondani mérlegelve az adott szituációkat, személyes érdekeket, társadalmi-, csoportérdekeket. Egyszóval asszertivek.

De hol vagyunk és hol szeretnénk lenni ebben a történetben, amikor például a főnökünk/édesanyánk/édesapánk/barátnőnk/feleségünk kér, vagy utasít valamire és tudjuk, bizonyítani tudjuk és érezzük a lelkünk legmélyén, hogy ez számunkra nagyon negatív hatással jár, és ha megtesszük a feszültség hihetetlen magasra fog bennünk nőni, és még esetleg magánéletünk is kárát látja. Nem mellesleg még személyiségünk is torzul emiatt.

Az első lépés mindig a mérlegeléssel kezdődik, hogy biztosan tudjuk ez a kérés, utasítás számunkra hol helyezkedik el a teljesíthető/teljesíthetetlen skálán. A második lépés, ha eldöntöttük nemet mondunk egy kicsit se inogjunk meg. A harmadik lépés az együttérzésünkről biztosítani azt, akinek nemet mondtunk és megindokolni valós indokkal a nemet mondásunk okait. A negyedik lépés pedig az, hogy a kérésre ugyan nemet mondunk, de igyekszünk valamilyen alternatív megoldási formát felvázolni, ami nyer-nyer szituációt eredményez mind a másik félnek, mind nekünk.

Ugye milyen egyszerűen hangzik? Az is, de ahhoz, hogy működjön, mint minden mást, gyakorolnunk kell. Nem egyszer, nem kétszer el fogunk bukni nemet mondó küldetésünkbe és vissza fogják utasítani nemünket, vagy kénytelenek leszünk mégis elvégezni, amire nemet mondtunk, de ahogy járni sem egy nap alatt tanultunk meg, ennek is rögzülnie kell bennünk.

Úgyhogy, ha hatékonyan szeretnéd érvényesíteni a saját érdekeidet, érdemes megtanulni nemet mondani, amire egy remek lehetőség a nyári akcióm, melynek keretében ezzel a kérdéssel is foglalkozni tudunk.

Önmagunk elfogadása

Önmagunk elfogadása
Önmagunkat mindannyiunknak el kell fogadni. Higgyétek el nekem, hogy ez átkozottul nehéz feladat. Mondhatni sorsfeladat. Ebben is vannak kivételek, akiknek természetes az, hogy úgy alakul a sorsuk, ahogy alakul és olyanok, amilyenek. Ebben azonban nagyon nagy szerepe van a szülőknek, a gyermekkori hozzánk állásának. Viszont az is biztos, hogy amíg nem tudunk önmagunkkal kibékülni, szeretni önmagunkat, addig az életünk egy földi pokol lesz, legyenek bármilyen jók a körülményeink, egészségünk, kinézetünk. Sokat segíthet az önelfogadásban az is, hogy imádkozunk Istenhez nyissa meg a szívünket saját magunk iránt, ne csak a körülöttünk élők iránt. Hiszen mi is rászorulók vagyunk. Rászorulunk saját megbecsülésünkre, amit nehezebb elérni, mint azt, hogy másoknak segítsünk és másokat megbecsüljünk.
Nem tud senki senkit kényszeríteni arra, hogy valaki szeressen. Vannak apró trükkök, amilyenek például a pénz jelent, ugyanis a pénz sokakat megbűvöl és az látszik rajtuk szeretnek téged, de amikor elfogy a pénz, hirtelen ők is elfogynak mellőled.
Felteheted magadnak a kérdést, milyen társat is akarok, olyat, aki azt szereti, aki vagyok, vagy olyat, aki azt szereti, amit nyújtani tudok, aki a saját tükörképét szereti látni bennem és ebbe szeret bele.
Ez nem könnyű, mert sok a félrevezetés, a bűbáj, a sátáni mesterkedés. A mi kelet-nyugat közötti kapu világunknak az a legnagyobb baja, hogy a legtöbben olyasmit szeretnének, amit nem tudnak elérni, és látszattal próbálják ezt kendőzni, megnyugtatni saját magukat. Meddig tarthat ez a látszat? Legkésőbb a halálunkig. Amikor haldokolsz, akkor már nem érdekel a látszat, teszel rá magasról, elmondod, beleordítod a világba, hogy Istenem miért pont én. Nem fura, hogy sokan azt mondják Isten nem létezik, de amikor haláluk pillanatában vannak, vagy a nem létező Istenhez kezdenek el imádkozni, vagy pedig azt kérdezik miért hagytál el engem Atyám!? Valahonnan ismerős számomra ez a kép.
Fura dolog az, hogy az indiai nyomornegyedekben járatosak azt mondják ott sokkal boldogabbak az emberek, mint a mi nyugati, civilizálódott világunkban. Miért is van ez? Mert elfogadják a szerepüket, a helyüket az életben, nem próbálnak folyton-folyvást küzdeni az ellen, amit Isten szánt nekik sors. No de akkor hol a szabad akarat? Akkor nem gépek vagyunk-e, a Mátrix fenntartói, akik beletörődnek sorsukba? Az ott élők érdekes módon szabad akaratukból fogadják el azt, akik, ami jutott nekik. De azt is szabad akaratból fogadják el, ha kiemelkednek abból a környezetből, tehetségesebbek, mint a többiek egy-egy dologban.
Lefogadom azt nektek is könnyebb elfogadni, ha tehetségesebbek vagytok, mint mások egy-egy dologban, ha zseniálisat alkottok, amilyenre más nem képes, mintha csak ugyanolyanok vagytok, mint mások és meg kell küzdeni sok-sok dologgal az életben.
Hol kezdődik az önelfogadás? Ott, hogy belemegyünk azokba a dolgokba, amiket utálunk magunkban, hagyjuk hogy fájjon, addig amíg megkönnyebbülünk. Csendben vagyunk önmagunkkal. Nem kapcsolunk be rádiót, tévét, internetet, zenét, semmi háttér zajt, hagyjuk, hogy lehúzzon az örvény, nem kapálózunk, mert az örvény természeténél fogva a mélyre visz, de után újra magasba repít és kilök magából. Ez viszont iszonyatosan nehéz, könnyebb elnyomni ezeket az érzéseket mindenfélével, sokszor alkohollal, gyógyszerrel, kábítószerrel is. Vagy egyszerűen kizárjuk az érzéseket életünkből, mert mi racionális és nem érző lények vagyunk. Ez egyik sem megoldás. A megoldáshoz önmagunk megismerése, hibáinkkal, számunkra elborzasztó dolgainkkal való szembenézés vezethet, csakhogy ez nem a könnyebb és rövidebb út. Ez a hosszabb, rögösebb, és senki nem tudja igazán mit találunk, amikor belemegyünk saját érzéseinkbe, nyomasztó, elborzasztó dolgainkba.

 

Hogyan érdemes választani?

Hogyan érdemes választani?

Mi a helyzet azzal a kérdéssel, hogy te hogy választasz coachot, pszichológust, segítőt, orvost? Hogyan ítéljük meg mikor szakértő valaki? A külső jelekre figyelünk, vagy tanulmányozzuk a munkásságot?

Bizony nehéz helyzetben vagyunk, amikor segítő emberhez fordulunk életünk bármely szakaszában, különösen akkor, ha nincs az ismerősi, baráti körünkben (akinek a véleményére adunk is és meg merjük kérdezni) olyan ember, aki járt már ennél vagy annál a segítőnél, és így tapasztalatból tudja mennyire jól segített neki.

A szociálpszichológiában van egy jelenség, amit úgy lehet összefoglalni, hogy a szép külsejű emberekről könnyebben el tudjuk hinni azt, hogy belsőleg is sokkal több tartalmat hordoznak, mint kevésbé szép társaik. Ki ne szeretne egy villámló tekintetű, délceg, magas, jó kiállású férfi coachot magának, vagy egy szexi, nőies vonásokkal rendelkező, izgató tekintetű, hangú pszichológusnőt magának. Róla talán jobban azt szeretnénk képzelni, hogy tud nekünk segíteni, mert számunkra rendkívül rokonszenves. Ilyenkor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni számos tényezőt a választásnál, nem keresünk róla a neten cikkeket, ajánlásokat, média szerepléseket, vagy csupán szakmai kérdésekben történt állásfoglalást, hiszen megnyert minket vonzó külsejével, megnyerő modorával. Fel sem merül bennünk (tisztelet a kivételnek), hogy esetleg átverés áldozatai is lehetünk.

Sokat olvastam Popper Péter könyveit és leírta, hogy amikor Indiában járt és egy igazi ashramban (nem a nyugatiak igényéhez szabott látszat helyen) járt és gurut, vagy tanítót keresett magának, akkor az ottani vezető “kirendelt” mellé egy szakavatott “gurut”, akkor bizony Popper Péternek saját magát kellett legyőznie, hogy meglássa vezetőjében a vezetőt. Elmondása szerint a számára biztosított guru elhízott, rendezetlen külsejű, nemtörődöm emberkének tűnt és így rögtön el is akarta utasítani, de az ashram vezetője nem tágított döntésétől. Viszolygással ugyan, de Popper elfogadta lelki vezetőjét és csak hosszas együttműködés után jött rá, hogy bizony a szeme becsapta, és számára az egyik legnagyobb feladat a kettőjük munkájában az alázat megélése és saját magáé tétele volt.

Ez a történet is mutatja, hogy amit mi elképzelünk, összerakunk magunkban és másoknak tulajdonítunk az nem feltétlenül van úgy. Ezért azt javaslom mindenkinek, hogy segítő választásakor ne csak személyes rokonszenvére gondoljon, próbálja kikapcsolni a “cukiság faktor analizálását” és figyeljen az érzéseire, melyek elfogják amellett az ember mellett, akit segítőként kíván választani. Ezekből az érzésekből pedig le tudja szűrni, hogy ez kell-e neki, vagy valami egészen más, illetve az is felsejlik előtte, hogy élete melyik részével van még feladata.

Van aki azt mondja erre, hogy de hát akkor próbálgathatom a szakembereket és csak az ikszedik után jövök rá, hogy melyik is a nekem való, akkor kidobtam egy csomó pénzt az ablakon, hiszen addig nem történt semmi. Ez nem teljesen így van, ugyanis az út, amíg kiválasztjuk a számunkra megfelelő segítőt, ugyanolyan hasznos, és ugyanolyan sokat tanulhatunk belőle, mint az alatt az út alatt, amit majd vele közösen fogunk megtenni.

Ne feledjük az út ugyanolyan fontos, mint az eredmények, bármennyire is meg vagyunk azzal szokva, hogy mindig minden helyzetre azonnali és hatékony eredményt várunk el. Gondoljunk csak bele mit érne a tánctudásunk, harművészeti-, konyhaművészeti jártasságunk, ha nulla gyakorlás, tanulás nélkül egyszerre csak mindent tudnánk. Hogy lennénk képesek becsülni azt, amink van, ha nem tettünk volna le érte valamit az asztalra? Ugye, hogy nehéz lenne emelt fővel járni és úgy érezni ez megérdemelt, jogos tudás?